Thomas Sawyer halálközeli élménye érdekes részletekkel szolgál a reinkarnációról és arról, hogy hogyan zajlik a HKÉ-kben gyakran felbukkanó életáttekintés folyamata. 1978-ban rázuhant az áruszállító teherautója, és szétlapította a mellkasát. 15 percen át tartózkodott a klinikai halál állapotában; mégis visszatért, hogy elmondja nekünk különös tapasztalatát arról, hogy átment egy alagúton, találkozott egy "fénnyel, aki maga volt Isten", majd visszaküldték, hogy meséljen az embereknek a halálról és Isten feltétlen szeretetéről. A következő szöveg részleteket tartalmaz könyvéből, melyet Sydney Farr társszerzővel írt Mit tanult Tom Sawyer a haláltól (What Tom Sawyer Learned From Dying) címmel.

Minden elhomályosult. Ezután az az érzésem támadt, hogy nagyon gyorsan és erőteljesen felébredek. Az volt az érzésem, hogy minden rendben van; megvolt mind az öt érzékem, és rendkívül élesen működtek. Eltűnt minden fájdalom és nyomás. Úgy éreztem, nagyon világosan tudnék látni; az volt a probléma, hogy semmit nem láttam, csak abszolút, teljes sötétséget.

Abszolút semmibe vagy sötétségbe bámultam, mégsem erőltettem meg a szemeimet. Kíváncsi lettem, és kedvem támadt körülnézni. Mi ez a hely? Hol vagyok? Nos, ez a sötétség egy pillanat alatt egy alagút formáját vette fel.

Tökéletesen egyenletes volt, bár nem volt egészen egyértelmű, amennyiben közvetlenül előttem volt, és felhőszerű alakot öltött. Roppant nagy volt; valahol ezerlábnyi és ezermérföldnyi között húzódott a szélessége. Akkor nem tűnt ez fontosnak számomra; most is csak azért írtam le, hogy valamilyen vonatkoztatási keretet tudjak adni. Nagyon kellemesen éreztem magam. Kíváncsi voltam. Hengeres volt az alagút. Ha vennél egy tornádót, és kigöngyölnéd, hasonló eredményt kapnál, csak éppen az alagút belsejében nem lebegtek házak meg ajtók. Teljes mértékben a végtelenségbe nyúlt.

Azzal egyidejűleg, hogy tudatára ébredtem ennek az alagútnak, volt egy olyan érzésem, hogy előrehaladok; nagyon kellemes volt, nagyon természetesnek hatott. Felgyorsultam, ahogy áthaladtam ezen az alagúton. Nem süvített körülöttem semmiféle szél, nem hallottam hangot. Nem lettem rosszul a mozgástól, nem volt semmi ilyesmi. Olyan volt, mintha vákuumban szállnék. Láttam, hogy növekszik a sebességem, de nem volt gravitáció, amit természetes módon megtapasztalna az ember a felgyorsulás következményeként. Egyre gyorsabban haladtam az alagútban.

Tudtam, hogy elértem legalább a fénysebességet, vagy talán még gyorsabban is haladok. Ahogy ezzel a sebességgel átsuhantam az alagúton, mélységében, vizuálisan láttam, hogy az alagút elsuhan mellettem (vagy én az alagúton át).

Következő lépésként nagyon-nagyon messze – a végtelenségben – apró fényfolt jelent meg. Nagyon különleges volt ez a fény; ez volt az első beazonosítható dolog, amire képes voltam fókuszálni, s amikor megtettem, ráébredtem, hogy semmihez nem fogható, amit eddigi életemben láttam. Rendkívül fényes volt. Ez a fényfolt fényesebb volt bárminél, ami azonnal elvakítaná az embert. Fényesebb volt milliómilliárd szénívnél vagy hegesztőpisztolynál; bárminél, amihez csak hasonlíthatnánk. Ez volt a legfényesebb dolog, amit életemben valaha is láttam.

Óriási várakozás töltött el, mert ez volt az első dolog, ami nem volt sem homályos, sem többértelmű. Az, hogy ez a fény megjelent az alagút végén, nagy szeretet és bajtársiasság érzésével itatott át engem. Rendkívüli dolog volt ez; nagyszerűbb, mint bármi, amit élete harminchárom éve alatt valaha is megtapasztaltam. Tökéletes szépség volt. Messze volt a távolban, és egyre nagyobb lett, ahogy közelebb kerültem hozzá.

Alig vártam már, hogy odaérjek a fényhez. Még mindig Thomas Sawyer voltam, megvoltak a személyiségjegyeim, de itt voltam, s csak vizuális értelemben választott el a fénytől térbeli távolság. Most, hogy az alagút végén voltam, s a fény előtt álltam, úgy tűnt, az egész kilátást eltakarja előlem. Szebb volt, mint ahogy eddig megpróbáltam leírni, mert hiszen még ha az összes felsőfokot használnám is, akkor is csak azt kellene mondanom: de még ennél is több volt.

Sosem tapasztaltam korábban semmit, ami ennyire isteni lett volna. Fehér volt; talán kékesfehér, de biztosan fehér. Paradox módon abszolúte mindent magába foglalt. Magába foglalta Thomas Sawyert. Magába foglalta az alagutat, ami mögöttem volt. Magába foglalta a teljes univerzumot, amiről tudomásom volt. Teljesen és határozottan minden volt. Teljes mértékben ez volt a legszebb dolog, amit valaha is láttam, aminek valaha is a közelében jártam, amit tapasztaltam.

Az a fény, amit itt jellemzek, azonos azzal, amit a legtöbb ember Istenként írna le. Ez a megfelelő leírás. Ugyanazt jelentette számomra a fény, mint az Isten szó. Valójában Jézus Krisztus fénye volt az.

Attól kezdve, hogy ebben a szupertudatosságú állapotban tartózkodtam az alagút sötétségében, volt valami, ami teljes mértékben hiányzott; ez pedig az, amit mi időnek nevezünk. Nincs idő a mennyben! Az események mégis abban a sorrendben történtek, ahogy leírtam: ott volt a sötétség, aztán áthaladtam az alagúton, majd ott volt a fény az alagút végén. Ezután szembesültem a fénnyel az alagút végén. Ebben a sorrendben történtek az események.

Melegség- és szeretetérzések sugároztak a fényből, és emiatt nagyon jól éreztem magam. Ekkor már közvetlenül ott állt előttem, s azonnal elkezdett velem kommunikálni. Azonnal hozzám áramlott, gondolatmintáról gondolatmintára. Ezt a kifejezést találtam ki a leírására: szupervilágos telepatikus kommunikáció: telepatikus gondolatmintától gondolatmintáig ívelő kapcsolat, mely olyan gyorsan, vagy feltehetőleg még gyorsabban működött, mint a fénysebesség.

Tiszta kommunikáció volt ez, ami minden szempontból tökéletes volt. Kis szerepjátékot fogok itt játszani, mert a kommunikáció nem szavakban zajlott.

A fény ezt sugározta felém: "Tom, ott kell lenned, ahol vagy; abban az állapotban, amiben vagy. Előtted áll a fény. Lehetőséged van arra, hogy bármennyi kérdést feltegyél. Bármely kérdés, mely felmerül benned, teljes mértékben, egyértelműen megválaszolásra kerül. Ha olyan kérdésekről van szó, melyeknek intelligens megfogalmazásához bizonyos fajta ismeretekre van szükség, azonnal megkapod ezeket az ismereteket".

Más szavakkal, ahogy eszembe ötlött egy-egy vágy vagy kérdés, és megfogalmaztam azt, már fel lett ismerve, el lett ismerve, és meg is lett válaszolva. S a párbeszédre nem időben került sor. Nem igényelt tizenötperces időtartamot; egyszerűen megtörtént.

Az egyik kérdés, amit feltettem, ez volt: "Mi a helyzet a Jézus-dologgal?"

De nem egyetlen kérdés volt ám ez; nehezen tudom csak leírni, hogy érthető legyen, milyen is volt.

"Mi a helyzet a Jézus-dologgal?" Olyan volt ez, mintha ezt mondtam volna: "Oké, most komolyan, valódi volt a Názáreti Jézus? Élő személy volt? Történelmi igazság? Isten fia volt? Isteni természetű? Az Atya jobbján ül? Mi a helyzet a Jézus-dologgal?"

Abbahagyom itt a felsorolást, hogy elmondjam: igenlő volt a válasz. Egy ponton úgy éreztem, mintha fényfolt lennék Jézus vállán, aztán képes voltam megtapasztalni összes inkarnációjának teljes tudását, az idők kezdetétől.

Amikor ez történt velem, agnosztikus voltam. Ami a vallási és spritituális oldalt illeti, gyakorlatilag egyáltalán nem voltam vallásos. Katolikus kereszténynek neveltek, de nem bírt ez értelemmel az életemben. Tökéletesen megvoltam mindezek nélkül. De azért volt néhány elméletem, kulturális és vallásos hátterem. Voltak bizonyos előítéletem, és azt gondoltam, hogy akár igaznak bizonyulnak, akár nem, bármi is az igazság, azt akarom tudni. Tehát volt bennem egy vágy arra, hogy ilyen típusú tudást szerezzek. Ez volt az egyik kérdés.

A kérdések többsége ebben a kérdés-felelet beszélgetésben azokról a dolgokról szólt, melyek teljes tudással és azzal az isteni entitással állnak összefüggésben, amit néhányan Istennek hívnak. Nagyon fontos volt számomra, hogy megkérdezzem, hogy "Mi a helyzet a Jézus-dologgal". Kérdéseim másik fele személyes és magántermészetű volt, s életemnek arra a meghatározott szakaszára, valamint jövőbeli eseményekre vonatkozott.

Folytatódott a kérdés-felelet epizód, aztán szabályokra és szabályozásokra terelődött a beszélgetés témája.

"Tom, választhatsz. Lehetőséged van arra, hogy a normál életbe való visszatérés mellett döntsél. Ha ez a vágyad, azonnal megvalósul, probléma nélkül, korlátozások nélkül."

Más szavakkal, ha a visszatérés mellett döntök, abban a pillanatban, hogy akár csak fontolóra veszem, azonnal vissza is térek.

De dönthettem úgy is, hogy részévé válok a fénynek.

"Ha úgy döntesz, hogy maradsz, és részévé válsz ennek a fénynek, teljesen egynemű leszel vele, rendben van. De ha ezt választod, akkor sosem leszel többé képes saját döntést hozni arra, hogy visszatérsz a normál életbe. És ez is rendben van."

Hogy intelligens döntést hozzak, egész életemet át kellett tekintenem.

Tudom, hogy teljes életáttekintést tapasztaltam meg, de később egyszer sem voltam képes arra, hogy megfelelően beleillesszem az alapvető időrendbe. Biztosan az alagút vagy az alagúton való áthaladás központjából történt, még az előtt, amit a fénnyel való szembesülésnek nevezek. S a legjobb mód a leírására az, ha példát adok rá.

Amikor körülbelül nyolcéves voltam, apám azt mondta nekem, hogy nyírjam le a füvet, és irtsam ki a gyomot az udvarban. Volt hátul egy kunyhónk, elöl meg egy ikerházunk. Gay nagynéni, anyám lánytestvére, a hátsó kunyhóban lakott. Gay nagynéni nagyon jókefélyű ember; barátom és a nagynénim is egyben. Gay nagynéni nagyon okos volt, mint az anyám – biztos, hogy öröklött tulajdonság! Mindenki kedvelte Gay nagynénit. Mindig jó volt vele lenni. Kétségkívül az összes kissrác úgy gondolta, hogy jó, ha ismeretségben áll vele az ember. Elmondta nekem, hogy tervei vannak néhány vadvirággal, melyek kis szőlőtőkéken nőttek a hátsó udvaron.

"Hagyd őket most békén, Tom – mondta -, és amint virágba borulnak, koszorút fonunk belőlük a lányoknak, meg virágnyakláncot a fiúknak."

Akkor majd mindenki "rákattan a témára", és ő megtanítja nekik, hogyan fonjanak ilyesmit. Ez jellemző volt rá. Már vártuk is, mikor borulnak virágba a növények.

De apám azt mondta nekem, hogy nyírjam le a füvet, és irtsam ki a gyomokat. Sokféleképpen dönthettem. Elmagyarázhattam az apámnak, hogy Gay nagynéni azt akarja, hogy azon a konkrét területen hagyjuk meg a giz-gazt. Ha azt válaszolta volna, hogy irtsam ki mindet, elmagyarázhattam volna Gay nagynéninek, hogy apa épp az imént mondta nekem, hogy nyírjam le a füvet, és irtsam ki azokat a giz-gazokat is. Megkérdezhettem volna, hogy nem kéri-e meg inkább apát, hogy hadd maradjanak azok a vadvirágok. Vagy pedig módszeresen és szándékosan teljesíthettem, amit apám mondott: lenyírhattam a füvet, és kiirthattam a gyomokat. Ezt tettem. Nos, ami még rosszabb, még külön nevet is kiagyaltam a munkának. "Aprító hadművelet"-nek neveztem el. Szándékosan döntöttem úgy, hogy rossz leszek.

Még ennél is tovább mentem, úgy érezve, hogy apám felhatalmazott rá, amikor azt mondta, nyírjam le a füvet és a gyomokat.

Ezt gondoltam magamban: "Na, hát megvolnék vele; megcsináltam. És ha Gay nagynéni bármit is szólna, megmondom neki, hogy apa mondta, hogy csináljam. Vagy ha apa kérdez rá, azt fogom mondani: de hát te mondtad, hogy ezt tegyem."

És ezzel fel is leszek mentve. Minden rendben lesz; tökéletes Aprító Hadművelet lesz. A történet vége. Gay nagynéni sosem mondott nekem erről egy szót sem; soha nem emített semmit; teljesen megúsztam a dolgot.

Na és mi történt? Nemcsak hogy újraéltem az életáttekintésemben, hanem minden egyes gondolatot és hozzáállást is átéltem; még a levegő hőmérsékletét és olyan dolgokat is, melyeket meg sem mérhettem nyolcéves koromban. Például tudatában voltam annak, hány szúnyog volt a területen. Az életáttekintésben meg tudtam számolni a szúnyogokat. Minden pontosabb volt, mint ahogy az eredeti esemény valóságában érzékelni lehetett.

Nemcsak nyolcéves beállítódásomat tapasztaltam meg újra, na meg annak izgalmát és örömét, hogy megúszok valamit, hanem egyúttal harminchárom éves felnőttként is néztem ezt az egész eseményt; azzal a bölcsességgel és filozófiával, amit addigra sikerült elérnem. De még ennél is több történt.

Megtapasztaltam pontosan úgy is, mintha Gay nagynéni lennék, több nappal azután, hogy a gyomok ki lettek irtva, amikor kisétált a hátsó ajtón. Ismertem azokat a gondolatokat, melyek ide-oda viharzottak az elméjében.

"Ó, te jó ég, mi történt? Ó, hát biztosan elfelejtette. De hát nem felejthette el, mindenki várta, hogy – Ó, nem, hagyd már abba. Tommy – ő – Ő sosem tenne ilyesmit. Annyira szeretem – Ó, de hát kivágta. Jesszusom, olyan fontos volt. Tudnia kellett… biztosan nem tudta."

Ide-oda, ide-oda ingadozott, ahogy a lehetőségeket mérlegelte, s ezt mondogatta magában: "Nos, lehetséges. Nem, Tommy nem olyan. Nem számít, szeretem őt. Sosem fogom neki megemlíteni. Isten ments, ha netán elfelejtette és én emlékeztetném rá, ez rossz érzéseket keltene benne. Azt hiszem, elfelejtette. Szembesítsem vele, kérdezzem meg inkább?"

Gondolatminta gondolatmintát követett. A lényeg az, hogy Gay nagynéni testében voltam, benne voltam a szemébe, az érzéseiben, megválaszolatlan kérdéseiben. Megtapasztaltam a csalódottságot; azt, hogy megsértettem. Elsöprő élmény volt ez számomra. Jócskán megváltoztatta a beállítódásomat, ahogy átéltem.

Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket nem lehetséges észlelni. Fentről néztem magam, amint a füvet nyírom: kb. több száz vagy több ezer láb magasságból, mintha kamerán keresztül néznék. Végignéztem az egészet. Képes voltam arra, hogy mindent átérezzek és tudjak Gay nagynéniről a kapcsolatunkat illetően, ami abban az általános korszakban fennállt, és az Aprító Hadműveletet illetően is.

Emellett, és ez talán még fontosabb (spirituális szemszögből tekintve legalábbis), képes voltam teljes mértékben, határozottan, feltételek nélkül megfigyelni a jelenetet. Más szavakkal, azok nélkül a szörnyű, rossz érzések nélkül is, melyeket Gay nagynéni átélt – hogy nem tudta biztosan, mi történt, s mégis félt rákérdezni, mert tartott attól, hogy rossz érzéseket ébreszthetne bennem. Nehogy kiderüljön, hogy csak véletlenül tettem, s megbántsa az érzéseimet azzal, hogy emlékeztet. S mégis bántotta őt, hogy elvesztette a vadvirágokat, mert így nem tehetette meg azokat a dolgokat a gyerekeknek, amiket pedig megígért, és folyamatosan azt kérdezgette magában, hogy vajon szándékosan tettem-e, amit tettem. Feltétlen módon is megtapasztaltam ezt, azzal a feltételek nélküli szeretettel, amivel csak Isten tekinetete vagy Jézus Krisztus tekintete vagy Jézus fénye vagy a megvilágosodott Buddha fénye, a spirituális entitás rendelkezik.

Ez az a kombináció, ami Isten az ő feltétlenségével, nem pedig az, hogy "Tom, öregem, jó kis letépést rendeztél", vagy hogy "Na, Tom, most már eléggé rosszul érzed magad?", vagy: "Na ugye, milyen rossz voltál."

Nem ilyesmi volt ez; hanem csak - mint Isten szemében – egyszerű, tiszta, tudományos megfigyelés történt; tökéletes, teljes, elfogultság nélküli. Nem volt benne ítélet sem. Egyidejű volt ez azzal a totális elsöprő érzéssel, amit a nagynénim életébe beleteremtettem. S az arrogancia, a csaló kis gondolatok, a rossz érzések s az izgalom, amiket a saját életembe teremtettem bele akkor, fiatalon – egyetlen esemény volt mindez.

Bárcsak el tudnám mondani, milyen érzés volt ez ténylegesen, és hogy milyen is valójában az életáttekintés; de sosem leszek képes pontosan leírni. Remélem, legalább valami halvány fogalmat tudok adni arról, hogy mi áll a rendelkezésünkre akkor. Teljesen lesújt majd az a sok szar, amit mások életébe vittél? Vagy ezzel egyenértékűen megvilágosít és felemel majd az a szeretet és öröm, amit mások életébe csempésztél?

Nos, tudod, mi történik? Szépen kiegyenlítődnek ezek. Felelős leszel önmagadért, megítéled és átéled, amit mindennel és mindenkivel tettél, mégpedig nagyon is messzahatóan. Nagyon kicsi, látszólag lényegtelen dolgok is számítanak, mint például az a nap, amikor kilencévesen a Seneca Parkban sétáltam, és megcsodáltam egy fát. Az életáttekintésemben át tudtam élni valamit abból, amit a fa tapasztalt a szeretetemből, a szeretet és csodálat két kicsi fotonját. Kicsit olyan volt, mintha a levelek tudomással bírnának a jelenlétemről. Tapasztalhat ilyet egy fa? Igen, tapasztalhat. Szóval ne rugdossál többet fákat!

Hatást gyakorolsz a növényekre. Hatást gyakorolsz az állatokra. Hatást gyakorolsz az univerzumra. És életáttekintésedben te leszel az univerzum; megtapasztalod magad, hogy milyen voltál abban, amit az életednek hívsz, és azt is átéled, hogy milyen hatást gyakorol az az univerzumra. Teljes mértékben önmagad leszel az életáttekintésedben, az idő minden aspektusában, minden eseményben, az életedben lévő dolgok átfogó sémájában. Ez a te életed.

Beletartoznak a szemhéjadon lévő apró rovarok is, melyeknek a létezéséről talán még csak nem is tudsz. Kölcsönös kapcsolat ez közted és e kicsi entitások között, melyek a szemhéjadon élnek és fennmaradnak. Amikor kedvesen istenhozzádot intettél egy jóbarátodnak a minap, hatást gyakoroltál vajon a fenti felhőkre? Ténylegesen hatottál rájuk? Egy kínai pillangó szárnyainak suhogása hatással van az itteni időjárásra? Az egésze megtudhatod egy életáttekintésből!

Miközben ez zajlik, teljeskörű tudással bírsz. Megvan a képességed arra, hogy pszichológus, pszichiáter, pszichoanalitikus és még sok más legyél. Te vagy a saját spirituális tanítód, talán most először és utoljára az életedben. Tanuló és tanító vagy egyszerre.

Az én életáttekintésem is része volt ennek a tapasztalatnak. Teljes mértékben és határozottan minden volt, az élet első lélegzetétől egészen a balesetig. Minden volt.

Az életáttekintés során megtapasztaltam azt is, amit csak úgy tudok leírni, hogy olyan volt, mintha "Jézus Krisztus szemében" lettem volna. Azt értem ezalatt, hogy úgy néztem végig és figyeltem meg ezt a teljes eseményt, mintha Jézus Krisztus szemében lettem volna. Vagyis feltétlenül.

Nem azt jelenti ez, hogy "Jesszusom, Tom, mivel olyan vagy, mint Krisztus, nem ütsz le embereket, hanem szereted az embereket".

Nem ilyesmi volt ez. És nem is ilyesmi: "Hűha, Isten igazán jó példányt faragott belőled, pazar reflexeid vannak. Kiváló munkát végeztél, amikor jól összeverted azt az embert".

Nem erről volt szó. Nem volt benne ítélet, sem negatívum. Nem is tudom máshogy leírni, csak Krisztus feltétlen szeretetével; Krisztussal, akinek abszolúte feltétlen a szeretete. Megtapasztalod majd, milyen úgy megfigyelni valamit, hogy nem járul hozzá sem érzés, sem az igazságosság érzete, sem semmilyen ítélkezés. Képes leszel arra, hogy egyszerűen történelemként szemléld a történelmet, anélkül, hogy bármiféle érzelem társulna a tényekhez és alakokhoz. Hozzátenném azt is, hogy ezzel ellentétben voltak tapasztalatok, melyeket az abszolút szeretet és öröm érzése kísért.

Nos, miután végeztem ezzel az életáttekintéssel, választási lehetőséget kaptam. Dönthettem úgy, hogy visszatérek a normál életembe, ami azt jelentette, hogy túlélem a teheratuóbalesetet, dobogni fog a szívem, élni fogok, és fizikailag alapvetően rednben leszek. Ha úgy döntök, hogy visszatérek a normál életbe, segíteni fognak vágyam megvalósításában.

Ha azonban úgy döntök, hogy maradok, és részévé válok a fénynek, belépek abba, egynemű leszek vele, akkor az fog megvalósulni. Akkor többé már nem dönthetek úgy, hogy visszatérek a normál életbe.

"Tom, szabad akaratodból történik mindez – halott leszel, s én nem tudom megváltoztatni!"

Nos, úgy döntöttem, hogy maradok, és részévé válok a fénynek.

Tettem egy mozdulatot előre. Olyan volt, mintha előrehajoltam volna, mert enyhe előre irányuló mozdulat történt a fény felé, vagy valamilyen erőfeszítést tettem a fény felé – szimbolikus gesztus volt. Nem kellett tényleges fizikai mozdulatot tennem. Ekkor kísérletet tettem arra, hogy többet is átérezzek a fényből. S az "átérezzek" szó a fény összes esszenciáját és érzelmét magába foglalja.

Mi történik ezután? A Star Trekhez hasonlíthatnám, amikor a fickó ott áll, és így szól: "Sugározz fel, Scotty".

Látod a fizikai személy képét, amint ott áll, aztán egyzsercsak a fény kis fotonjaivá válik. Nagyon tetszik nekem. Jó leírást nyújt. Scotty ugyan nem állt ott, de én a fény kis fotonjaivá váltam. Az ezt követő eseményekről csak nagyon felszínes emlékeim vannak. Bár a lélektestemben voltam, és nem a fizikai testemben, az, ami korábban voltam, a fénybe olvadt, és megszűnt létezni. Más szavakkal, ha tiszta fényed van, az univerzum összes fotonjával megtisztított állapotban rendelkezel – fehér fényként. Az egyik utolsó dolog, amire vissza tudok emlékezni, az az, hogy beleolvadtam a fénybe, és egyneművé váltam vele. Az volt az érzésem, hogy épp most nyel el a fény. Talán az egyetlen pontos szó, amit annak leírására használhatok, amit éreztem, ez a szó: "hatalom". De nem földi típusú hatalom volt ez; nem kapzsi hatalom, és nem is én-jobb-vagyok-nálad-hatalom.

Nincs nyelv, amivel el lehetne magyarázni, mi történt a fényben. Isteni hatalom volt az. Amiben biztos vagyok, az az, hogy ahogy ez megvalósult, totális tudássá váltam. Olyan rendkívüli volt! Még ha csak a másodperc törtrészéig tartott volna is ez a tapasztalat, akkor is nagyon megszégyenítő lett volna számomra. Sosem tudom kimondani kínos érzések nélkül, hogy még Istenhez is hasonlatossá váltam. Isten a totális tudással egyenlő. Mit jelent a totális tudás? Isteni hatalom az. Most nem vagyok totális tudás. Akadt már néhány olyan szokatlan kifejezés, segítő nyom és így tovább, melyek előszivárogtak a tudatalattimból vagy szupertudatomból, s melyek biztosan abból a tudásnak nevezett totális dologból fakadtak.

Annak emléke, hogy hol voltam, és milyen állapotban voltam, a totális tudás apró bombáiban vagy csomagocskáiban érkezik hozzám, amit csak hasonlatok segítségével lehet leírni, mint amilyen például a gépfegyver, aminek minden egyes golyója olyan tudáscsomag, ami épp most robbant be a lényembe.

Vannak olyan jellegzetességei és aspektusai a tapasztalatomnak, melyekről igazán szívesen beszélnék egy kicsit mélyebben is. De nem találok rájuk szavakat. Megpróbáltam leírni őket; megpróbáltam magnószalagra mondani őket. De nem találtam olyan kifejezéseket, sőt még hasonlatokat sem, melyekkel kezelhetném őket.

Tapasztalatom bizonyos részei azzal álltak összefügésben, hogy "Mi a fény?"

Nos, a fény Isten. És micsoda Isten. Feltétlen szeretet az Isten. Totális szépség az Isten. Isten: minden!

Mi történt, amikor áthaladtam az alagúton? Jézus Krisztus arcát láttam? Igen. De a legfontosabb azok közül, amiket úgy-ahogy el tudtam mondani, talán a totális tudás aspektusa. Isteni hatalom érzése volt ez. Nyomasztólag hat rám, ha kimondom, hogy én, Thomas sawyer, isteni voltam, és totális tudást tapasztaltam meg. Emlékszem a tapasztalat egy-két fotonjára. Még csak azt sem tudom, hogyan mérjem fel ezt. Kiötlöttem egy kifejezést erre: fénysugarak. Néhány fénysugárnyi fénysugárnyi információt tudok visszaidézni ebből az utolsó szakaszból vagy szakaszokból. Még csak azt sem tudom, hogy egyes vagy többes számban kellene-e fogalmaznom.

Felmerülhet a kérdés, hogy éreztem-e szomorúságot vagy megbánást, amiért elváltam Elaine-től, a gyermekeimtől és ettől a szép élettől, amit harminchárom évig éltem. De igen, éreztem; ez még a paradicsomon is túltett viszont; maga volt a menny, maga a tökéletesség. Nem egy szúnyogcsípés volt ezt; nem hőség és nyirkosság; nem olyasmi, amit mi valóságnak hívunk; még csak annak összes öröme sem, hogy képesek vagyunk megosztozni egymással, és szeretni az embereket. Minden volt, amit örömmel és szomorúan tapasztalunk, csak éppen tökéletes állapotban. A tökéletesség volt ez.

(Thomas Sawyer néhány érdekes részletet tud meg a fénytől a reinkarnációról.)

A reinkarnáció nem lineáris dolog. Azért is olyan nehéz meghatározni, hogy micsoda, mert nincs rá jó hasonlat. Kívül esik az időn, mégis csak a "múlt", "jövő" és "ez az inkarnáció" fogalmaiban tudunk róla gondolkodni. Olyan hatalmas és szövevényes ez az egész.

A reinkarnáció lehetőség egy cél elérésére. A cél az igazi önmegvalósítás. Az önmegvalósítás abban áll, hogy tudod: egy lélek vagy, Isten része vagy, s mégis az Egész vagy. Talán senkinek nincs igazán jó képe a saját lelkéről – az egész selfről. Arról sincs fogalmuk, milyen arányban áll kapcsolatban a személyiségük a lelkükkel.

Egy személyiségvonásod például egy százaléka összes személyiségvonásodnak, összes személyiségvonásod teszi ki a személyiségedet, és a személyiséged öt százaléka csupán a lelkednek, így tehát lelkünk 95 százalékát elfedjük magunk elől, hogy reinkarnálódhassunk.

A reinkarnáció lehetőség arra, hogy sok személyiség révén fejlődjünk. A reinkarnáció meghatározása az, hogy személyiséged azonos azzal, aki jelenlegi életedben vagy, és hogy ez reinkarnálódhat egy teljesen különböző személyiségként, mégpedig a korábbi személyiség vonásaival és olyan korábbi személyiségekkel együtt, melyek akár egy teljesen másik lélek vonásait tartalmazzák. Azaz, jelenlegi személyiséged vonásai lehetnek korábbi életeidből származó személyiségek vonásainak, valamint olyan vonásoknak a reinkarnációi is, melyek más lelkektől származó személyiségekből fakadnak.

Ha egy személy meghal, és ismét teljesen egyneművé válik a fénnyel, akkor meglehetősen valószínűtlen, hogy lesz újabb reinkarnáció. Valószínűtlen. Mindenesetre általánosabb, hogy amikor az emberek meghalnak, csak részlegesen mennek vissza a fénybe, s közben részlegesen a földi világ birodalmában maradnak. Ez azt jelenti, hogy részlegesen az emberi állapot földi korlátai között maradnak, s továbbra is kötődnek az emberi állapothoz.

Ha belépsz a szellemi birodalomba, ráébredhetsz, hogy nem tanultál meg mindent, amit kellett volna, úgyhogy találsz egy másik személyiséget és egy másik testet, s végig fennmarad a lelked. Ahogy másik személyiséggé alakulsz át, a lelked nem válik nagyobbá, sem kisebbé. Magaddal viszed korábbi személyiségeid vonásait. A legegyszerűbb példa az, ha azt mondom, hogy a "rossz karma elégetése" azt jelenti, hogy vannak olyan vonásaid, melyekkel boldogulnod kell.

Igaz, hogy a jövőbeli események forgatókönyve nem abszolút, és hogy a szabad akarat változtat rajtuk, s a különféle spirituális birodalmak finom manipulációja megváltoztathatja jövőbeli vonásaidat és személyiségedet. A jövőbeli inkarnációkra itt, a jelenlegi inkarnációban készülünk fel, melyben magunkat találjuk.

Ahogy belépsz a fénybe, és egybeolvadsz Istennel, Istenné válsz. Isten: fény; és a fény: szeretet. Nem vághatsz ki egy darabot a szeretetből, hogy aztán elvidd. Ha elméletben félbevágod a szeretetet, és elviszed a felét, akkor sem az történik, hogy fél szeretet van itt, fél szeretet meg ott. Minden rész egészen Isten.

Lehetnek olyan észleleteink, melyek szerint elkülönülünk Istentől, melyek szerint kevesebbek vagyunk Istennél. De bennünk van az isteni természet; testünk minden sejtjében benne van a fény, s ez építi fel kollektíven a lelkünket. Persze gondolhatjuk úgy, hogy alsóbbrendűek vagy kevesebbek vagyunk Istennél, s hogy elkülönülünk tőle. De mivel részét képezzük az Egésznek, Isten nem kevesebb attól, hogy bennünk van. Még akkor is 100 százalékos, amikor – ebben a fizikai létezésben – elkülönültnek tűnik.

A felfoghatatlan rész azzal a ponttal kapcsolatos, amikor már nem létezel, és kizárólag fénnyé válsz, amikor eggyéolvadsz a fénnyel. Azért felfoghatatlan ez, mert az a jellem és azok a jellemvonások, melyek most felépítenek; az az egyediség, ami te vagy és senki más – mindezek még az után is léteznek, hogy te mint személyiség megszűnsz létezni. De személyiséged minden darabkája rendelkezésre áll a reinkarnációhoz. Ez a paradox rész.

Egy-egy léleknek ugyanakkora hatalma van, mint Istennek! Ugyanakkora erőd van az emberi helyzetben, mint Istennek. Az egész egysége, vagy az egy egész volta, mivel Isten, végső soron hatalmas és feltétlen szeretet.

Nem igázhatod le, nem oszthatod fel, és nem is csökkentheted a feltétlen szeretetet. Igaz, hogy mindenütt jelen van; így létezik. Ha például veszel egy "csészényi" Istent, akkor Isten ott van a csészében, és ezt egyáltalán nem lehet csökkenteni. Mármost, ha Isten a saját végtelen bölcsessége és szeretete folytán úgy dönt, hogy megengedi, hogy egy csészényi fény lélekként legyen használva, mégpedig abból a célból, hogy a mi szintünkre, az emberi állapotba reinkarnálódjon, akkor a szóbanforgó lény lenne a lelkünk. A mi lelkünk az a fény, az a csésze, az a kis mennyiség, ami tisztán, istenien Isten. Rendelkezik Isten teljes hatalmával; azaz egyetlen csészényi fénynek ugyanolyan ragyogó, feltétlen a szeretete, ugyanakkora a hatalma, mint Istennek.

Minden lélek egyenlő a lélek szintjén.

Néhányan mégis ezt mondják egyesekről: "nagyon fejlett lélek".

A lélek nem fejlődik; a személyiség fejlődik. Egyáltalán nincs igazunk, ha azt állítjuk, hogy a lélek fejlődik. A személyiség fejlődhet – lehet nagyon fejlett, kevésbé fejlett, vagy egyáltalán nem fejlett, vagyis stagnálhat. Megvan a képességed arra, hogy negatív karmát teremts. Hogy visszafelé haladj; hogy olyan jellemvonásokkal és személyiséggel szüless, ami kulturálisan nagymértékben meghatározott, és sokat haladj hátrafelé. Ténylegesen veszíthetsz is kicsit a spirituális valóság felé tartó fejlődésedben.